Híres festmények, melyek a divatról mesélnek

Post Tags

A művészetet általában elhatároljuk a fejünkben a „hétköznapi valóságtól”, egy-egy híres festményről eszünkbe sem jut, hogy a maga idejében az sok szempontból egy mai értelemben vett fényképként funkcionált. A festő szándéka nem feltétlenül az volt, hogy megfesse a következő nagy műalkotást, amelyről még évszázadok múltán is beszélnek. Lehetett az is, hogy megörökítsen egy személyt, egy pillanatot, a kor hangulatát.

Az alábbi festmények nemcsak szépek, de nagyon sokatmondóak is: divattörténeti korszakok jelképei.

Leonardo da Vinci – Hölgy hermelinnel (~1488)

(VCG Wilson/Corbis via Getty Images)

Da Vinci egyik ikonikus nőalakja volt a hermelines hölgy, akit a művész kevés reneszánsz festményeinek egyikén ábrázolt. A reneszánsz idején a nők elkezdtek olyan ruhákat viselni, amilyeneket korábban csak a kurtizánok hordtak, így az az érdekes helyzet állt elő, hogy első ránézésre nem feltétlenül lehetett megállapítani, ki kurtizán, és ki nemesasszony. Éppen ezért azt találták ki, hogy csak az előkelő származású hölgyek viselhettek a nyakukban gyöngysort, már úgy megkülönböztetésképpen… A ruhák bársonyból, brokátból készültek, és gyakran hímeztek rájuk különleges motívumokat. A nyakkivágások területenként változtak, Itáliában a szögletes, Spanyolországban pedig a V-nyakú kivágás volt a divatos.

Parmigianino – Antea (~1534)

(Nápoly, Museo Nazionale di Capodimonte ©Electa/Leemage)

Úgy látszik, ez a hermelinnel való pózolás nagyon előkelőnek számított akkoriban, vagy Parmigianino csak Leonardót szerette volna utánozni. Antea kiléte egyébként azóta is ismeretlen, valószínűleg a festő kedvese volt. Haját a reneszánszra jellemző körfonatba csavarta, és a választékot apró gyönggyel díszítette, mint tették azt akkoriban az angol nemesasszonyok. A csapott vállak és a puffos ujjak már ekkor megjelentek, ami a szűk derékrésszel és a hatalmas szoknyával együtt a tökéletes homokóraalak elérését szolgálta.

Diego Velázquez – Bourbon Izabella lovas portréja (~1635)

(Leemage/Corbis via Getty Images)

A barokk volt az a divattörténeti korszak, ahova Scarlett O’Hara is időutazhatott volna függönyből készült estélyijével. Ekkoriban valóban úgy festettek a ruhák, mintha faliszőnyegből vagy bútorkárpitból készültek volna. Rengeteg anyagot felhasználtak egy-egy darab elkészítéséhez, fizikailag is nehéz lehetett viselni őket. Izabella spanyol királyné aranyszálakkal átszőtt, redőzött ruhája is úgy fest, mintha mozdulni sem lehetne benne. Az előkelőségek gyakran viseltek tüll- vagy csipkerétegekből készült körgallérokat, amelyek szintén nem a praktikusságukról voltak híresek.

François Boucher – Madame de Pompadour (1756)

(Leemage/Corbis via Getty Images)

A barokkos túlzás kifejezést szerintem le kellene cserélni a rokokós túlzásra, mert a giccs fogalmát egy egészen új szintre emelték ebben az időben. Maga a divat fogalma is ekkor született meg, vagyis az, hogy követni kell az aktualitásokat, folyamatosan megújulni és változni. A ruhakészítők már nemcsak megvarrták a megrendelt holmikat, de elkezdtek maguk is újításokon gondolkodni, saját személyiségüket belevinni a ruhákba, nem érték be az egyszerű szabószereppel. A nők ekkor többet mutattak meg a testükből, mint korábban, fedetlen maradt a váll, a dekoltázs olyan extrém volt, hogy a hölgyek olykor zsebkendőkkel kényszerültek takargatni kibuggyanó kebleiket. A ruhákat egyébként szándékosan annyira agyoncicomázták, hogy a kor szalonjainak stukkódekorációjára hasonlítsanak. Madame de Pompadour abroncsos csodája is egy két lábon járó műalkotás.

Franz Xaver Winterhalter – Erzsébet osztrák császárné és magyar királyné (1865)

(Leemage/Corbis via Getty Images)

Winterhalter a maga korában (az 1800-as évek közepén) nem kimondott művésznek számított, őt azért foglalkoztatták Európa legnagyobb nemesei, hogy megfesse a portréjukat, tehát valószínűleg ferdített kissé a valóságon. Számunkra leghíresebb műve a Sissiről készített portréja, amely tökéletesen ábrázolja a neorokokó divat jellegzetességeit. Továbbra is divat a túldíszítettség, az ejtett vállak, a fodrok, virágok és ékszerek sokasága. Ekkoriban jelent meg a krinolin, amely megmentette a nőket a számtalan keményített alsószoknya viselésétől. A szoknyák egyébként olyan hatalmas méreteket öltöttek, hogy a szegélyük hossza elérte akár a 10 métert is.

Henri de Toulouse-Lautrec – Tánc a Moulin Rouge-ban (1890)

(The Philadelphia Museum of Art, Philadelphia, USA ©Josse/Leemage)

A századforduló divatjában furcsa kettősség figyelhető meg. Egyrészt ott a korábbról megmaradt díszesség, a homokóraalkat üldözése és az olyan ruhák viselése, amelyekben mozdulni sem lehet. Ugyanakkor elindult egy reform (és ezt az orvosok is támogatták a rengeteg deformált női test láttán), amely elkezdte felszabadítani a nőket, bár ennek a kiteljesedésére még jó pár évtizedet várni kellett. Az egyik legviccesebb kiegészítő időszaka volt ez, azé, amelyet a megfestett hölgy is viselt. Nem, nem a kalapra gondolunk, hanem a „bustle-ra”, amely egy formás kis fenékpárna – ezzel érték el ezt az oldalról S betűre hasonlító alakot. Leülni persze nemigen lehetett benne, nem is véletlen, hogy a nők lázadozni kezdtek a mozgásukat korlátozó ruhák ellen.

Source: nlcafe.hu

Comments are closed.