„Nem vagyok álszent, ha előre tudom, hogy downos, nem tartom meg”

Post Tags

A Mindownnap Caféblog szerzőjének írását közöljük.

„Reggel elvittük a lányomat suliba. Aztán irány városunk kórháza, kontroll vérvételre mentünk.

Felkészültem a szokásos tortúrára, a várakozás hosszú idejére, amíg bejelentkezünk a vérvételre és megkapjuk a sorszámot. Szerencsére változott a rendszer, és gyerekkel nem kell már emiatt sorba állni, hanem az adott számú fülkéhez kell menni.

Mentünk. Aztán pici döbbenetet okoztunk.

Ugyanis ugyanott kellett várakoznunk, ahol a kismamáknak is. Belépve a pici váróba, egy pillanatra érezhetően megállt a levegő, amikor megpillantották Petit. Éppen a Down-szűrés volt a beszélgetés tárgya. Nem lehetett nem hallani… Több kismama volt bent, volt, aki megijedve nézett Petire, volt, aki mosolygott, volt, aki megpróbált átnézni rajtunk, volt, aki szabályosan kétségbeesett a látványunktól. Hirtelen én jöttem zavarba, de tizedmásodperc alatt rájöttem, hogy csak tenni kell a dolgom. És kész. Levetettem Petivel a kabátját, kardigánját, sapiját és türelmesen várakoztunk.

Illusztráció: nlc

Peti mindezt a zavart nem érezte, ő egyedül akart bemenni az egészségügyi dolgozóhoz, aki leveszi a vért. Mondtam neki, hogy ez nem így működik. Bekísértem. Peti azonnal behuppant a székbe, és már tartotta is a kezét. A laboros hölgy nagyon kedves volt, meglepődött Peti bátorságán. Peti csak figyelt, és szavaival kísérte az eseményeket. Megint nem sírt, nem is ellenkezett. Hiába, az évek és a rutin már meghozták az eredményüket, már elűzték belőle a félelmet. Utána 5 percig még a szúrás helyén kellett tartani a gézdarabot. Így leült Peti. Leült a nagyon szép, dekoratív, bájos, fiatal, kb. 6 hónapos kismama mellé.”

A poszt folytatása a Mindownnap Caféblogon olvasható el.

Source: nlcafe.hu

Comments are closed.